Amikor belenéztél a szemembe, egy világ összedőlt bennem, eszembe jutottak azok a napok, amikor boldog voltam, amikor azt hittem hogy minden tökéletes és semmi sem változhat és örökké így marad, de egy percre se gondoltam akkor, hogy most majd így tekintek vissza rá. Így, hogy fáj, nem erősek az érzelmeim irántad, de mégis amikor meglátlak a szám mosolyra görbül akarva akaratlanul, és legszívesebben magamhoz szorítanálak és nem engednélek el, de nem tehetem. Csak hirtelen jött ez az érzés és mindent felkavart…



Amikor
történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A ki nem mondott szó... Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet, többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled, elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt volna. Elfojtod vagy kiirtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.

Amikor

 ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már elkezdődött veled együtt. 

Amikor

 ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy, de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.

Amikor

 mondanád, de miért? Mi értelme? 

Amikor

 nem mered kinyögni, mert félsz, vagy nincs kinek.

Amikor

 szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. 

Amikor

 ott van és tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor... De nem. Nem mondasz semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban, velük, azokkal... Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és megmérgez.

Amikor

 történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben.