Ne hagyd, hogy a csend beszéljen...

Tisztában vagyok vele, hogy még egy lépés feléd

 már a véget jelentené,

Megbánnám meggondolatlanságom, 

és továbbra is azt hinnéd, hogy a szellemed vagyok, pedig nem! többé már nem!

Kihunyt a szerelmed, amit a leginkább értékeltem benned. 

Megtanultam csak félig élni, 

És most mégis megkísértesz.

Mit képzelsz magadról?

Néha-néha visszatérsz hozzám, és még akkor is csak mélyíted a sebeket.

Gyűjtöd a kifacsart szíveket és tovább kínzod az eltiport szerelmeseket. 

Hát nem veszed észre, hogy már remegsz?

A lelked megfagy odabent. 

Így ne gyere többé vissza hozzám.

Mit képzelsz magadról?

Hallom visszhangját hiányodnak

ahogy még utánam kapálódzol.

Hálával tartozom, hogy segítettél megerősödni!

Így nem kap el a kísértés, hogy visszadőljek a karjaidba. 

Miattad kell fél emberként tipródnom,

és képes vagy elém állni, hogy megkísérts?

Fogalmam nincs róla, hogy mit képzelsz magadról.

Néha-néha visszatérsz hozzám, és még akkor is csak mélyíted a sebeket.

Gyűjtöd a kifacsart szíveket és tovább kínzod az eltiport szerelmeseket. 

Hát nem veszed észre, hogy már remegsz?

A lelked megfagy odabent. 

Így ne gyere többé vissza hozzám.

Mit képzelsz magadról?

Annyira hosszú volt az út vissza, Önmagamhoz

Emlékezz csak, meddig tartott visszacsalni a fényt íriszeimbe. 

Ha lehetne, még az első csókunk előtt arcomat elfordítanám tőled, 

hogy ne kelljen végignéznem, ahogy ígéreteidet a porba taposod. 

Most még is itt vagy

És még mindig nem érted, miért dacolok veled. 

Fogalmam nincs róla, hogy mit képzelsz magadról.

Néha-néha visszatérsz hozzám, és még akkor is csak mélyíted a sebeket.

Gyűjtöd a kifacsart szíveket és tovább kínzod az eltiport szerelmeseket. 

Hát nem veszed észre, hogy már remegsz?

A lelked megfagy odabent. 

Így ne gyere többé vissza hozzám.

Soha többé, nem akarlak látni

Mit képzelsz magadról?

Mit képzelsz magadról?

Mit képzelsz magadról?

/szabad fordítás/

Sorry seems to be the hardest word...

Mit kellene tennem, hogy végre szeress?

Mit kellene tennem, hogy csak egy kicsit is érdekeljelek?

Mit csináljak, ha villám csap belém, 

és arra kell ébrednem, hogy már nem vagy ott?

Mit tegyek, hogy te is annyira akard, mint én?

Mit kellene tennem, hogy meghallgass?

Mit tettem, amitől mindennek ilyen hirtelen lett vége?

Hisz ilyenkor a sajnálom tűnik a legnehezebb szónak. 

Szomorú, annyira szomorú

Szomorú, egy szomorú helyzet

És kezd egyre értelmetlenebbé és értelmetlenebbé válni.

Szomorú, annyira szomorú.

Miért nem vagyunk képesek felnőttként véget vetni ennek?

Mert valóban,

ilyenkor a sajnálom tűnik a legnehezebb szónak. 

Sajnálom.

Mit kellene tennem, hogy végre szeress?

Mit kellene tennem, hogy csak egy kicsit is érdekeljelek?

Mit csináljak, ha villám csap belém?

Mit kellene tennem? Mond meg, hogy csináljam?

Mikor a sajnálom tűnik a legnehezebb szónak. 

Amikor belenéztél a szemembe, egy világ összedőlt bennem, eszembe jutottak azok a napok, amikor boldog voltam, amikor azt hittem hogy minden tökéletes és semmi sem változhat és örökké így marad, de egy percre se gondoltam akkor, hogy most majd így tekintek vissza rá. Így, hogy fáj, nem erősek az érzelmeim irántad, de mégis amikor meglátlak a szám mosolyra görbül akarva akaratlanul, és legszívesebben magamhoz szorítanálak és nem engednélek el, de nem tehetem. Csak hirtelen jött ez az érzés és mindent felkavart…



Amikor
történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben. A ki nem mondott szó... Szavak. Naponta elszalasztod az alkalmat, nem egyet, többet is. Nem törődsz vele. Különböző helyzetek vicsorgó játékaként éled meg gyakran, hogy ki kellene mondani, de nem. Mégsem teszed. Visszanyeled, elhallgatod. Akár dühödben, akár bosszúból, örömedben vagy bánatodban vagy pusztán az élet megszokott közönyével tudod magad mögött, mintha mi sem történt volna. Elfojtod vagy kiirtod, vagy egyszerűen csak nem veszel tudomást róla.

Amikor

 ott van, és mondhatnál valami csúnyát, rosszat, mert megérdemli, de mosolyogva inkább legyintesz és kussolsz. És belül forr tovább valami, ami már elkezdődött veled együtt. 

Amikor

 ott van és látod, amikor mondhatnád csak úgy, de nem teszed, mert úgy gondolod, lesz még alkalom.

Amikor

 mondanád, de miért? Mi értelme? 

Amikor

 nem mered kinyögni, mert félsz, vagy nincs kinek.

Amikor

 szándékosan nem mondasz semmit, hogy ne csak téged marjon a düh, akkor belül forr tovább valami, ami már megállíthatatlan. 

Amikor

 ott van és tehetetlen, és érzed, hogy nincs remény, legalább akkor... De nem. Nem mondasz semmit. Majd máskor. De aztán nem lesz máskor. Vége. És ott maradsz magadban, velük, azokkal... Akkor belül kirobban valami, ami már megállíthatatlan és megmérgez.

Amikor

 történik valami, és visszafordíthatatlan, akkor érzed, hogy szétmar. Lassan, csendben.

"Hazudd, hogy szeretsz., de nem akarok soha rájönni, hogy ez csak ámítás volt..."

 /saját/

Múlt

A múlt lehet gyönyörű, káprázatos, szomorú, fájdalmas, vidám, de egy valami biztos: feledhetetlen. 
Sokan szeretnek visszaemlékezni a múltra, mert szép pillanatokat idéz fel bennük. De a kellemes emlékek hatására, mégis megjelenik ajkukon egy keserű mosoly, szemüket pedig ellepik a könnyek, jelezve, hogy amit már maguk mögött hagytak, többet nem történhet meg. Mert bármennyire is szép volt, visszaemlékezni, beszélni róla fájdalmas és szívszorító érzés. 
Akkor miért nem lehet, hogy elfelejtjük? Miért nem lehetséges, hogy a megtörtént, és fájdalmas dolgokat, amiket már nem csinálhatunk vissza, kitöröljük emlékeink közül? Ez lenne a legkönnyebb. Hiszen a felejtéshez túl sok idő szükséges. De nekünk embereknek nincs elég időnk, hogy szenvedjünk a múlt miatt. Ahhoz túlságosan is mulandó az életünk. 

...

" Az igaz barátság megmagyarázhatatlan kapcsolat két olyan ember szíve között, akik gazdagabbá teszik egymás életét. Talán nem is emlékeznek már, hogyan született barátságuk, azt azonban biztosan tudják, hogy létük kölcsönös ajándékot jelent életükben. "