Ha van valami, amit tudod, hogy már elvesztettél, talán nem is jó ha erőlteted. Talán hagyni kell, hogy eltávolodjon, hogy az utolsó szikrái is kialudjanak és meg kell válni tőle. Nem szabad őhagyni, hogy felemésszen. Hiszen üresek nem maradunk, valami új, valami más mindig átveszi a régi, jól megszokott helyét és így beáll egy olyan változás, melyet már régóta várunk vagy éppen félünk tőle és szokatlant, ismeretlent tud hozni az életünkbe. Magunkat keressük néhány régi érzésben, ki nem mondott szavakban, együtt töltött órákban, baráti beszélgetésekben, vitákban. Megtaláljuk. Mert azok is mi voltunk. Nyom nélkül semmi nem veszhet a feledés örök homályába! Ott lesz az a részünk is, és majd egyszer tudunk úgy visszagondolni, hogy "Igen, ez is én voltam". Önkéntelenül is a kesernyés mosolyok íze keveredik szánkban. Hozzá fogunk szokni az újhoz, mert bele kell nyugodni. Ami megtörtént elmúlik, az érzések nem fognak olyan vehemensen harcolni egymással. Mert megváltozol, és azok az új szokások fogják átvenni a régiek helyét. Meg fogsz békélni, mert nem élhetsz örökké kettősségben. Most már azt fogod mondani, "Ez vagyok én".
De vajon érdemes azért változni, mert valaki megköveteli tőled? Akár kimondatlanul, akár a képedbe vágja, hogy már pedig meg kell változnod, különben nem tudok rád se nézni. Ez undorító! Senki kedvéért nem szabad megváltoznunk. Ezzel csak magunkat csapnánk be és elnyomnánk magunkban azokat a dolgokat, amik nekünk minden bizonnyal kedvesek és szeretjük őket. Úgy kell, hogy elfogadjanak, ahogy vagy. Persze, hasonulhatunk észrevétlenül barátainkhoz, de ezek az apró kis hasonulások, nem fogják úgy összezavarni az embert, mint egy nagyobb horderejű változás, amely az egész életedet változtatja meg.
A barátságok rengeteg mindent kibírnak. És ezt mi igazolhatná jobban, mint az eddig megélt hetek, hónapok, évek? De nem szabad hagyni, hogy a változás elüldözze mellőlünk, az ismerősöket. Támaszkodhatunk rájuk, segítséget és megnyugvást találhatunk bennük. Ne üldözzük el őket, mert csak segíteni akarnak. Mondjuk el nekik, hogy miért vagyunk mostanában lobbanékonyabbak, türelmetlenebbek és érzékenyebbek a szokákosnál. Mindenki átélt már nehéz időket. És ha embertársaink tudtára adjuk, hogy min megyünk keresztül, megértést és rengeteg odafigyelést kaphatunk tőlük. Mert ha az ember tudja, hogy mi történik a másikkal, megenyhül és próbál minden erejével segíteni, azon aki bajban van. Hiszem, hogy kevés az olyan ember, aki egy bajban, szerencsétlenségben és fájdalmak között kínlódó embert hagy tovább sínylődni. Kell, hogy mindenkiben legyen annyi emberiség, hogy megértse embertársát. Az emberi szív és lélek, sok mindent megéltek. Ki ne csalódott volna életében legalább egyszer? Kit nem hagytak már kétségek között? Ki ne élt volna már át szörnyűségeket? Ki ne vesztette volna már el szerettét? Nagyon kevés vagy egyáltalán nincs olyan ember, akik olyan kiváltságos helyzetben lennének, hogy az életnek csak a napsütötte oldalát ismerik. Mert mindenki szenvedett már. És mikor meglátjuk egy ember bánatát, tudunk azonosulni vele. Mert már vagy hallottunk hasonló eseményeket vagy mint ahogy azt az előbbiekben írtam, már mi magunk is átéltük ezeket az élethelyzeteket. Esetleg, ha ez a két pont még nem történt volna meg, az élet hosszú és még bármi megeshet. Mi magunk is kerülhetünk olyan helyzetbe, ahol más segítségére fogunk szorulni. És akkor majd mi leszünk rászorulva barátainkra, ismerőseinkre, rokonainkra. Akkor miért ne lehetnénk ilyenkor türelmesebbek?
Féltékenység? Az emberiség - véleményem szerint - egyik vagy inkább legfőbb hibája és problémája. Mindenki féltékeny. Nincs olyan személy a világon, aki annyira önzetlen lenne, hogy minden helyzet fölött úgy elsiklik, hogy a féltékenység csöppnyi lángja fel nem lobbanna szívében. Borzalmas emberi tulajdonság a féltékenység. Egy bizonyos szinten persze lehet egészséges, sőt az a normális, ha ez sem hiányzik belőlünk, de mikor ez már egészen betegessé kezd válni, ódzkodunk tőle. Mennyi kapcsolat - barátság, szerelem, házasság - megy ebben tönkre. Pedig csak egyetlen aprócska emberi érzés, de képes megkeseríteni egy életet. Van akikben kialakul, másokban viszont már genetikailag meg van.
Elnyomni? Nagyon nehezen, de sikerülhet. Végleg megszüntetni? Nem lehetséges. Mindig lesz valami, amit önző módon csak magunknak akarunk. Ha ezt nem is hozzuk környezetünk tudtára, de belül égetni fog minket a vágy, hogy megszerezzük magunknak. Ki így, ki úgy. Valaki erőszakosabban, mindenkin átgázolva ezzel, valaki pedig szinte sunyi módon, észrevétlenül teszi ezt meg, mégis eléri célját. Mert a féltékenység addig ég, és ki nem alszik, amíg meg nem kaparintjuk, amire annyira vágyunk. A féltékenységet soha nem sorolhatjuk pozitív tulajdonságokhoz. Felőröl minket, ha nem teszünk ellene. Józan ésszel kell végig gondolnunk, hogy vajon valóban reális az a helyzet, ami miatt kiváltotta belőlünk ezt a magas szintű önzést és makacsságot, vagy csak egy gyermeki meggondolatlanság, amit mi eltúlzunk. Amit egyszer megkaptunk, csak meg kell tartanunk, és soha nem veheti el tőlünk senki. Nem kell attól félnünk, hogy elfelejtjük, ami történt és minden szó nélkül siklunk el az emlékek felett. Mindig ott fog élni elménkben az eddigi események amiket eddig éltünk át, és soha nem tudnánk elfelejteni. Egy mély és tiszta barátságot nem lehet megrendíteni! Még a féltékenység sem tudja tönkre tenni. De ez csak a feleken múlik...
