elmerengve a közhelyes múlton,
Kezed kicsúszik enyémből
és nincs többé, mi reményt szül.
Íriszed immár kifakult,
benned a gyermek elaludt.
A viharos szél, megtépázza emlékeit
De az utolsó percig reménykedik.
Szinte még maga előtt látja
hogyan is kezdődött
és végül mily módon ért véget.
Nincs is annál nagyobb bizonytalanság,
mikor nem látod a ködbe vésző túlpartot.
Nincs annál nagyobb fájdalom,
mikor barátod vérét látod végig csorogni karodon.
Azt hitted végtelen,
de zsákutcába tévedtél.
Körbe zárnak a falak,
fenyegetőn kacsingatnak
a múlt borús árnyai,
és az égen ragyogó lámpásokat
kioltja a félelem zápora.
Fájdalom az, mi szíveket szorongat,
és addig facsarja az érző lelket,
míg az megszűnik létezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése