Mikor címet adok egy-egy témának, van, hogy több napig, hétig is piszkozatként hagyom állni. Eközben pedig újabb és újabb gondolatok, érzések ébrednek bennem, amikkel még tarkíthatom a bejegyzések szövegét. Most is ez történt. Tűrünk. Egész tág fogalom. Az ember tűr, mert nem akar veszekedést. Az ember tűr, mert nincs más választása. Vagy csak spontán eltűrjük a mindennapokban ránk nehezedő nyomást, mely egyszer csak egy nehéz leplet von körénk és belefáradunk.
Tehetetlenül nézem, ahogy az emberek átrohannak az életemen. Ahogy a napok egymást követik és minden egyes reggel, mikor szorongva, izgatottan ébredek fel csak azt várom, hogy megoldódjanak dolgok. Hogy maguktól múljanak el a gondolatok. Hogy elfeljtsek mindent és, hogy minden egyes nappal egy új poharat kezdhessek teletölteni. De nincs ennyi pohár. Ezért kellene spórólnunk.
Várok és várok. De egy idő után, már feleslegesen. Mert hiába követik egymást a napok és az emberek, a dolgokat onnan folytatjuk, ahonnan befejeztük. Pedig milyen jó is lenne, ha gondjaink, bánatos hangulatú pillanataink belevesznének az éjszakába és más nap már nem is emlékeznénk rájuk. Csak egy vállvonással reagálnánk. És a bennünk megbúvó hanyag kérdéssel értelmeznénk: Ez valóban megtörtént?
El akarjuk felejteni. De rá kell jönnünk, hogy ez lehetetlen. És valótlan álmokba ringatjuk magunkat, olyan dolgokat hitetünk el magunkkal, amik meg sem történtek, csupán mi szeretnénk, ha beteljesednének. A meg nem válaszolt kérdésekért magyarázattal tartozunk....
Most már nem is tudom mióta írok, de a valódi ok, amiért ismét ellátogattam a blogra, nem ez. Annyira nehéz kitárulkozni, nehéz elmondani, leírni ami valójában bennem van.
Vannak, akiknek nem az a legfontosabb az életükben, hogy minden társaságnak a középpontjában álljanak.De az emberek másik felénél jelentősséggel bír. És ha ezt a figyelmet nem kapják meg, elhanyagolva érzik magukat. Mikor kiközösítés érzését keltik bennünk, vagy, hogy nincs rájuk szükség. Mert feleslegessé válnak....
Ezt nem mutathatják, nem ronthatják el mások örömét. Mert bármennyire is önző az ember, fontos számára, hogy szerettei is boldogok lehessenek. Saját érzéseinket elnyomjuk, mert azt szeretnénk, hogy mások is jól érezhessék magukat. De utána féltékenyek leszünk. Nem irigység, hiszen nem voltunk egész életünkben megkeseredettek. De egy idő után, már mi is szeretnénk visszakapni a figyelmet. Mert szükségünk van rá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése