Tükörkép

Nézem, ahogy tükörképemként mozgatod kezed,
majd arcodra ugyan  az a gőgös mosoly csúszik, akár csak nekem.
Tested minden rezdülése, pont mint enyém
Benned valami most mégis kevés. 

Nézlek, még sem jövök rá
Vajon benned is azon gondolatok fogantak meg
akárcsak bennem?
Hiszen álmatlan éjszakán,
hányszor fordultam segélykérően hozzád,
Sírtam el minden keserű bánatom,
és éreztem úgy, képes vagy együtt érezni velem.

Akkor miért hagytál csalódni?
Miért kellett, hogy a bizalom törékeny porcelánja
végleg az idő elhasznált, mocskos porába végezze?
És most látom csak igazán,
köztünk mi van, már óceán.

Hófehér arcomon holtak cseppje folyik végig,
de ezt nem azért tudom, mert látom...
csak érzem.
Érzem, ahogy megtörik lelkem
ahogy, apró szilánkjai egész testemet a földre húzzák
és a múltamat összezúzzák.

Zokogva rogyok le a tükör elé
De te nem mozdulsz.
Miért alázol még jobban meg?
Állsz rendületlen akár egy betonoszlop,
kit egy orkán erejű lökés sem tántoríthatna meg.

Te miért nem sírsz?
Te miért nem érzed a kínt, mi  felemészt?
Cserbenhagytál, megtagadtál.
Egy fáradt mosollyal hajolsz oda hozzám,
majd törlöd le könnyeim,
melyek lelkem sebeit öntözik.

Mikor felnyitottam pilláimat, 
már csak magam voltam,
és ami fájt, hogy tudtam
többet nem hoz el a holnap.  

(saját)