Teljes név: Kiara Wright
Nem: Nő
Faj: Vámpír
Kor: 19 / 27
Születési hely, idő: 1983. február. 13., Boston
Foglalkozás: -
Ki változtatott át: -
Különleges képesség: Íriszei hangulatának megfelelően öltenek színt. Így lehetséges, ha nyugodt, szemei egészen világos zöldek, viszont ha valaki felidegesíti tekintete olyanná válik akár a forrongó sötét méreg. Hektikus állapotában, akaratlanul is tud másoknak fájdalmat okozni. Viszont, ha valakin bosszút akar állni, azt szándékosan megkínozhatja, vagy akár meg is ölheti ridegen csillogó, smaragdszín szemeivel.
Külső:
Kiarának gyönyörű, hibátlanul tiszta, hófehér bőre van, egyetlen anyajegy sem éktelenkedik orcáján. Arcvonásai finomak és nőiesek, mandulavágású szemei úgy csillognak akár a méregzöld fűtenger, melyekre a reggeli harmat cseppek ívelve simulnak rá. Határozott és rideg vonású lélektükreit hosszú, sötét szempillák tarkítják, melyek sűrűn sorakoznak egymás mellett. Formás, vékony szemöldökei tökéletesen hangsúlyozzák rideg és érzelemmentes íriszeit. Pisze orra akár bohókásnak is tetszhet, de sokkal inkább tiszteletet és eleganciát sugárzó. Csillogós, rózsaszín ajkai szépen íveltek, élesen kirajzolódnak. Száján általában jeges, felsőbbrendű mosoly terül el. Ritkán lehet, megnevettetni, de ha valakinek sikerül, a nagy kacagás következtében arca két oldalán apró nevetőgödröcskék jelennek meg. Ébenfekete, puha hajtincsei óvón ölelik körbe szelíd vonásait, és hosszú, egyenes szálakban omlanak hátára.
A lány alkata filigrán, első pillantásra igazán törékenynek titulálható vékony és átlagos magassága miatt. Mozgása a táncnak, lovaglásnak és sportolásnak köszönhetően légies és könnyű. Minden mozdulatából sugárzik az elegancia és a kecsesség.
Mindenapi viseletét gondosan megválogatja. Ügyel, hogy ruhadarabjait mindig alkalomhoz illően tökéletesen összekombinálja. Legszívesebben, a sötét színekben pompázó ruhákat viseli, melyek egyszerre sportosak és kirívóak, hiszen ezekben mutatkozik meg leginkább belső egyénisége.
Belső:
Kiaráról általába véve több negatív tulajdonságot lehet elmondani, mint pozitívat. Mégis gyakoriak hangulatváltozásai. Makacssága határtalan. Remek vitapartner, hiszen mindig vehemensen kiáll álláspontja mellett, ha valaki pedig arra szánja magát, hogy meggyőzze a lányt, nehéz dologra vállalkozik. Elképzeléseit, állításait gyakran másokra is rá akarja erőltetni. Ezen kívül, nem ragaszkodik a "tiszta játékhoz". Mindent megtesz céljai elérése érdekében, főleg ha becsülete és büszkesége megóvása forog kockán. Ravasz, gyors észjárású, és gyakran készít terveket, többször is átgondolja egy-egy lépését, hogy biztosan helyesen cselekszik-e. Nem törődik mások érzéseivel, egyre fókuszál, hogy elérje maga elé kitűzött célját, és minél tökéletesebben teljesítse azt. Rendkívül öntörvényű. Nem tűri el, ha dirigálnak neki, ilyenkor általában az ellenkezőjét teszi a kiadott parancsoknak. Humora szarkasztikus, megszólalásai gunyorosak és hangjában mindig ott cseng a felsőbbrendűség. Továbbá magabiztos és bátor, de mégsem ezek legmeghatározbb jegyei. Az ismeretlenekkel szemben gyakran bizalmatlan. Nagyon büszke valamint rendkívül akaratos. Szüksége van a figyelemre. Sértődékeny, és ha valaki meghiúsítja terveit, hajtja a bosszúvágy, minden legközelebbi adandó alkalommal keresztbetesz az illetőnek.Legjellemzőbb vonása a ridegség, mégis álarca és fagyos mosolya mögött, belül egy egészen érzékeny, törékeny lány lakozik, aki csak fél a csalódástól. Gyakran első látásra megítéli az embereket, és lenéző másokkal szemben. Kiara ritkán enged közel magához bárkit is, de ha mégis kivételt tesz, igaz barátra lelhetnek személyében.
Élet történet:
"1983 - at írtunk. Míg a hatalmas, sötét márványból kirakott kandallókban lobogott az otthon melegét biztosító tűz, melynek lángjai magasra csaptak fel, közel s távolban zord időjárás tombolt. A szél egy orkán erejével söpört végig a kietlen vidéken, északról magával hozva a legkegyetlenebb szeleket. Az égből sűrű pelyhekben hullt a szűzies és tiszta hó, tökéletességével egyensúlyozva a tél és a környezet kopárságát.
Február 13-án, mikor már hajnal tájt járhatott az idő, a Wright házban hangos jajveszékelésre ébredtek a lakók. A modern épület széles ablakaiban egymás után gyúlt fényvilág, majd a szolgálók kézből kézbe adták át a tömör rézkilincseket, hogy aztán belépjenek a Wright házaspár lakosztályába. A baldachinos ágyon, fekvő nő fájdalmas kínok között vergődött, verejtékben úszva. A tágas szobát betöltötték az elfojtott nyöszörgések és a fájdalommal teli női sikolyok. Az idő vasfogai erősen kapaszkodtak minden apró nyögésbe, de az órákig tartó, fájdalmas vajlúdásnak mégis meg lett a kincse. A szobába már az első napsugarak is beszöktek, enyhe fényt kölcsönözve a tágas helyiségnek, mikor hangos csecsemő sírás hasított bele a feszült csendbe. A szülés végkimenetele részben elkeserítő volt, másfelől viszont örömmel teli. Gwendolyn Wright, nem élte túl a szülést, de életet adott egy gyönyörű kislánynak, aki a Kiara nevet kapta édesapjától. "
Nem ismertem édesanyámat, hiszen még a születésemkor meghalt. Ettől függetlenül, persze nem mondhattam, hogy nem kaptam elég odafigyelést, hiszen a nagynénéim, nagybácsikáim és minden családtagom a legtöbb figyelmét és szeretetét nekem szentelte. Azt hitték, hogy el tudják feledtetni velem anyámat, pedig nincs olyan ember az egész földkerekségen, aki pótolni tudná. Nem kellett semmiben hiányt szenvednem, nem volt olyan dolog amit ne kaphattam volna meg. Akár nevezhetnének elkényeztetettnek is, hiszen jómódban éltem, mindenki az én kívánságaimat leste, úgy történt minden ahogy én akartam. Az egyetlen ember, aki soha egyetlen percet sem szentelt nekem életéből, az nem más volt, mint apám, Alexander Wright. Soha nem mondta ki, de láttam szemei megtört csillogásából, hogy engem okolt Gwendolyn halála miatt. Nem állt szóba velem, nem tartott méltónak arra, hogy elfoglalt és zűrös életét egy percre félretegye és megkérdezze, hogy vagyok. Mikor pedig a ház bármely pontját véletlenül összefutottunk csak undort és megvetést tudtam kiolvasni rideg, hamuszürke íriszeiből. Először rettenetesen fájt, hogy ennyire semmibe vesz. Nem tudnám megszámlálni azon éjszakákat, mikor sírva hajtottam párnámra fejem. Nehéz volt az elején. Keményen próbálkoztam, hogy megfeleljek minden elvárásának, elnyerjem rokonszenvét. Éppen ezért kezdtem el négy éves koromban lovagolni, hét évesen már zongorán és hárfán is játszottam, kilenc éves koromban pedig három nyelven, anyanyelvi szinten beszéltem. Törekvéseim hiába valók voltak. Sőt, ahogy észrevette a bennem fellobbanó bizonyítási vágyat, még jobban munkájába temetkezett és egyre gyakrabban járt külföldi utakra.
Nem voltam egyedül, hiszen a nevelőnők egymást váltották a házunkban. Egyikük sem bírta tovább mint két nap. Mindig találtam valamit, amivel elüldözhettem őket. Az etikett oktatóm azonban sokkal kitartóbbnak bizonyult, ugyanis már hét éves korom óta hajthatatlanul próbált belőlem előkelő hölgyet nevelni. Mind a ketten erős személyiségek voltunk, így sokszor kerültünk szembe egymással, és nagy általánosságában, mivel a kitűzött cél az volt, hogy minél több "erkölcsi törvényt" elsajátítsak, Adelheid beadta a derekát és lassabb tempót diktált. Természetesen még így is, mindig mindent elrontottam, így volt, hogy csak egy annyira alapvető követelményt, hogy a kanalat két ujjal fogjuk meg, egy hétig kellett gyakorolni, hiszen csak a tanár kedvéért marokra fogtom. Adelheid, azonban nagyon bizakodó volt, és hitt bennem. De mindenek felett türelmes volt. Két évbe telt neki, hogy mindent megtanítson. Ennyi idő alatt már akkor is tökéletes úri kisasszonyt lehetett faragni az ember lányából, ha egy szikrányi érdeklődést sem mutatott az etikus viselkedés iránt.
Az utolsó napon, mikor Adelheid eljött hozzánk, egy megsárgult borítékot hozott magával. Gondosan le volt ragasztva és az elejére tetszetős szálkás, dőlt betűkkel az én nevem volt felírva. A nő nem időzött túl sokáig, halaszthatatlan dolga volt, de mielőtt még kilépett volna a bejárati ajtónkon, rám mosolygott és egy kövér könnycsepp csúszott végig napbarnított, szeplős orcáján. Pár percig meghökkenve meredtem a szépen faragott, vaskos bejárati ajtóra. Adelheidnak soha nem rezdültek meg arcizmai, mosolyogni ez alatt a két év alatt, egyszer sem láttam még. Hát ennek is eljött az ideje. Suta mozdulatokkal téptem fel a borítékot, majd vettem ki belőle egy rövid levelet. A papíron édesanyám kézírását fedeztem fel; szemeim türelmetlenül falni kezdték a sorokat.
1996 tavaszán jártunk. Három hosszú év telt el, mióta kézhez kaptam anyám levelét. Mióta Adelheid kilépett az ajtón nem találkoztam vele, soha nem jött vissza. Apámat már csak hónaponta kétszer láttam. Ezen alkalmak egyike volt, mikor csomagjaival kezében átlépte a küszöböt, majd elindult a repülőtérre, másik pedig mikor holt fáradtan érkezett haza, mázsás bőröndjeivel. Kapcsolatunk nem változott, de már nem is akartam változtatni rajta. Ebben a tizenhárom évben be kellett látnom, hogy ha valaki nem kíváncsi rám, akkor én miért küzdjek azért, hogy változzanak nézetei? Ha Ő nem tekint rám a lányaként, mert olyan dolgokért ítél el, amikről nem tehetek, akkor nincs szükségem rá, mint apára.
Hamarosan végzek az iskolában, így utána érdeklődtem néhány neves lány gimnáziumnak. Ami meghatározó volt elsődlegesen, hogy minél távolabb legyen az otthonomtól és attól a férfitól, aki nem kíváncsi rám. Az eredményeim kecsegtetőek voltak, hiszen kiváló osztályzatokkal rendelkeztem. Így nyitva állt előttem az út, hogy akár célba vegyek egy külföldi iskolát is, ami által teljesen elszigetelődhettem volna Alexandertől.
Közeledett a tél. A nappalok egyre rövidültek, az éjszakák pedig hosszabbodtak. Naponta olvastam el anyám levelét. Nem akartam tovább várni. Megfelelőnek éreztem a pillanatot, hogy végre találkozzak vele. Egy késő este, mikor megvacsoráztam, fáradtan vánszorogtam fel szobámba. Ahogy beléptem a tágas helyiségbe, szemem rögtön az ágyra vándorolt. A méregzöld bársony takarón, egy kibontatlan levél feküdt. Hát eljött az idő. Bezártam magam mögött az ajtót, majd remegő kezekkel téptem fel a megsárgult borítékot, melyen most nem volt írás. A szálkás betűket vérvörös tintával vitték fel a papirosra. A lapon nem sorok voltak, hanem a négyzet alakú papíron, körbe-körbe futttak a mondatok, míg egy csigában nem végződtek.
" Ma éjjel, a keresztútnál várlak. Ne késs! A házból lehetőleg észrevétlenül juss ki és hozd magaddal a medált, amit az első levélben küldtem neked. Számítok rád, légy óvatos! Gwendolyn, édesanyád"
Többször is átfutottam a levelet, még mindig nem hittem el, hogy anyám él és ma éjjel találkozhatok vele. Kérdések örvénylő tengere ragadott magával, melyekre ez idáig senkitől nem kaphattam, mert talán nem is volt rájuk megfelelő válasz. Ékszeresdobozomból előkerestem az ezüst medált. Közepében egy gyönyörű rubint ékeskedett, melyet egy latin idézet fogott körbe. "Sötét kincs, mely először megvéd, óvón körbezár, majd halálodat okozza egy titokzatos éj után." Nem gondolkodtam még soha sem rajta, mit is jelenthet valójában az idézet. A nyakláncra mindig úgy vigyáztam, mintha csak az életem múlna rajta. És most lehet, hogy az életemet fogja helyre hozni.
Nem tudtam aludni. A sötét szobában türelmetlenül járkáltam fel-alá, amíg a kakukkos óra éjjeli tizenkettőt nem ütött. Zsebembe csúsztattam a nyakéket, majd hangtalan léptekkel hagytam el a házat. Ekkor még nem tudtam, hogy a levél, melyet gondatlanul az ágyon hagytam, rossz kezekbe került...
Megbabonázva és még mindig hitetlenül álltam a keresztútnál, ahol egy nő karcsú sziluettje bontakozott ki. Nem mentem közelebb, pár méterrel odébb álltam meg. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy anyám nem halt meg. Vegyes érzelmek dúltak bennem, hiszen ha eddig is élt, miért nem jelentkezett és miért nem vett magához? Miért kellett "apámmal" élnem, akitől egy szikrányi kedvességet sem kaptam egész életemben. Miért? Álltam volna még ott, csak bámulva a törékeny alakot, de fekete csukjája meglibbent, majd mintha megérezte volna, hogy itt vagyok szemeit az enyémekbe fúrta. Sokáig néztünk farkasszemet. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy él, pedig teljes valójában ott állt előttem. Végül Ő tette meg az első lépést és sétált közelebb hozzám. Egy ismeretlen, idegen érzés kerített a hatalmába. Rengeteg képet láttam anyámról, fiatalkorából. Egy árnyalatnyit sem öregedett; arca bájossága, szemei rejtélyes mégis mérhetetlenül élettelen csillogása, és ahogy ébenfekete tincseibe kapott az esti szellő, ugyan azt a tinédzser lányt juttatta eszembe, akit a képeken láttam. Mielőtt még megölelhettem volna anyámat, szapora léptek dobogását hallottam meg a hátam mögül. Ijedten fordultam meg és apámat láttam meg.
- Gwendolyn, őt hagyd békén! - sziszegte a férfi, majd kezében egy tőrrel, egyre közelebb sétált anyámhoz. Csak néztem a jelenetet. Még sem fogtam fel, mi történik.
- Én vagyok az anyja. Ő az enyém is.
- És eddig hol voltál?
- Jogom van hozzá, Alexander. Megtagadnád a lányodtól, hogy örökké éljen? Hogy gondtalan élete lehessen, mellettem? Különben is, mit tudott Ő eddig rólam? Azt, hogy belehaltam a szülésbe? Hazudtál neki...
- Az ő érdekében tettem...
- Elhallgattad előle, hogy az anyja él, és egy..
- ELÉG!
